Hogyan mérjük gyermekünk vívásbeli fejlődését az érmeken túl?

Az oldalra pillantás

Nemrég olvastam egy bejegyzést a jógáról. Bár valójában persze nem a jógáról szólt.

A szerző leírta, hogy az órán folyton kibillent a pózokból. Úgy érezte, eredendően nem túl jó az egyensúlyérzéke. Az oktatója egyetlen tanácsot adott: válasszon egy pontot, összpontosítson rá, és tartsa rajta a tekintetét. Tudta ezt, mégis folyton a mellette állóra pillantott, hogy lássa, ő hogyan marad egyensúlyban. Valahányszor elnézett a saját pontjáról, elvesztette az egyensúlyát.

Olvasás közben azt gondoltam: ez egy vívó szülőjének szerepe egyetlen bekezdésben.

A szülők gyakrabban teszik ezt, mint amennyire beismernék.

Látunk egy családot, amelynek gyermeke éppen dobogóra állt, és tudni akarjuk a receptet. Hetente hány egyéni lecke? Ki az edző? Milyen az edzésrend? Mely versenyekre járnak? Hol szerezte ezt a tapasztalatot? A lépéseket akarjuk, hátha azok pontos követésével a mi gyermekünk is ugyanoda jut.

Teljesen megértem ezt a késztetést. Szeretetből fakad, nem hiúságból. Azt szeretnénk, hogy gyermekünknek is megadasson, ami a másiknak. Apaként én is gondolkodtam így más területeken: vívásban már nem, mert mostanra jobban értem, de zenében, matematikában és sok másban igen. Szerencsére észrevettem, és visszairányítottam a tekintetemet a saját pontomra.

Nem győzöm hangsúlyozni: a másolt lépések soha nem jelentették a teljes történetet. A jógás hasonlatnál maradva a kész pózt látjuk, nem az odavezető évek bizonytalanságát. Nem látjuk az idényeket, amikor a gyerek a parkolóban sírt, az évet, amikor majdnem abbahagyta, vagy a szülők sok sikertelen próbálkozását a megfelelő megoldás előtt. Vagy éppen alig látjuk a szülőket a klubban és a versenyeken, titkot sejtünk, pedig lehet, hogy egyszerűen hagyják a gyereket játszani és örülni.

Legtöbbször össze nem hasonlítható dolgokat vetünk össze, és olyan receptet másolunk, amely nálunk nem feltétlenül működik.

De szerintem nem is ez a legrosszabb. Amint más útját kezdjük másolni, nem figyelünk eléggé a saját gyermekünkre: vágyaira, szükségleteire, erősségeire, nehézségeire, tempójára és arra, ami valóban hajtja. Annyira lefoglal az oldalra nézés, hogy nem vesszük észre, mi történik vele. Már nem őt látjuk, hanem egy idegen képletet, amely rajta nem működik.

Pontosan ez történt a jógáról író szerzővel is. Az oldalra pillantás nemcsak hogy nem segítette az egyensúlyát, hanem az billentette ki.

A jógateremben mindenki választott egy saját pontot: repedést a vakolaton vagy nyomot a szegélylécen. Valami állandót és személyeset, ahová visszatérhet a tekintet, ha bizonytalanná válik az egyensúly. Erre figyeltek, nem másokra. Más tökéletes egyensúlya nem javítja a miénket.

Gyermekünknek vívóként ugyanez kell: saját biztos pont. Saját edzésterv, nem másé. Lehet egy konkrét technikai cél az idényre, vagy egyszerűen rendszeresen megjelenni és keményen dolgozni az eredményektől függetlenül. Akár ennyi: előbb kialakítjuk az edzés szokását, és csak utána számoljuk az érmeket.

Bármi legyen is, a sajátjának kell lennie. Nem a sikeresnek látszó gyermek családjától kölcsönözni.

Szülőként nekünk is kell saját biztos pont. Olyan ok arra, hogy mindezt csináljuk, amelynek nincs köze mások gyermekéhez.

Minden vívó meginog, miközben az egyensúlyát keresi, és biztosak lehetünk benne, hogy az a család is. Próbálkozás nélkül nincs egyensúly.

A nehéz nem a teljes mozdulatlanság, hanem emlékezni arra, hogy egy oldalra pillantás után visszanézzünk a saját pontunkra, ne más fejlődésképét hajszoljuk.

Egy pillanatnyi egyensúlyvesztés csupán azt jelenti, hogy a saját lábunkon állunk.

Ha legközelebb azon kapjuk magunkat, hogy egy másik gyerek útját vagy egy másik család napirendjét méricskéljük, vegyük jelzésnek. Keressük meg a saját pontunkat a falon, és ismét arra összpontosítsunk, ne a többiekre.

Csak ott történik az igazi munka.